Mindegy, hány év telik el, egy mondatot mindig őrzök a szívemben: majd találkozunk.
2016. május 30., hétfő
1045.
Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy
éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a
víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs
hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a
nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt
elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat,
magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az
egyetlen amelyen valaha hazajuthatsz.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése